Jo Nesbo

Beléptem, kortyoltam egyet a sörből, leguggoltam és végighúztam az ujjamat a figura sima, csupasz fején. Egy mizuko jizo volt, ami a japán hagyomány szerint oltalmazza az elvetélt gyereket, vagyis mizukót, azaz vízgyereket.

Paradox helyzet volt: még sosem volt kevesebb okom élni, mégsem akartam soha jobban életben maradni.

Ó, elnézést – mondta. – Úgy nézett ki, mint a… ööö… Beleesett a trágyadombba?

– Balesetem volt, igen.

– Azt látom. Azért állítottam meg, mert láttam, hogy Sindre traktorja. És mert a végéről egy kutya lóg.

Elemi fizika, mint már említettem. Mint ahogy az a tény is, hogy a viszonylag ép kamion ment tovább a kihalt kereszteződésben, majd fékcsikorgatva megállt. Prüszkölt egyet, akár a sárkány, ahogy a fékpofák végre elengedtek, de még percekig érződött az égett gumi és az égett fékbetétek szaga.

Amilyen idióta barom vagyok, nagyobb mázlim volt, mint amekkorát érdemeltem.

Félek a magasságtól. Félek a sötéttől. Félek a víztől. Félek a tűztől. És félek a telefonoktól. De főleg a félelemtől félek.

Ha engem kérdez – felelte McClelland lassan –, akkor szerintem egy gátlástalan bűnözővel van dolgunk a legrosszabb fajtából, akitől a társadalomnak meg kell védenie magát.

Amikor az ember egy isten háta mögötti javítóintézetbe viszi a nevelt fiát, akkor megengedi, hogy oda üljön, ahová akar, nagyjából ahogyan a halálraítélt is megválaszthatja, mit akar utoljára enni. Már három órája mentünk, és Jenny szerint még három óra volt hátra.

Frank együtt dúdolt a magnóval.

Country roads, take me home, to the place I belong.

Némafilm lett belőlünk. Egy néma rémfilm.

Miért van az, hogy olyan embereket, akik iránt semmit sem érzek, könnyen tudok biztosítani a szeretetemről, de akik sokat jelentenek számomra, azok előtt megakadnak a szavak a torkomban?